Vannak receptek, amik valójában nem is receptek, hanem emlékek. Vasárnapok, szeretet, egy szívből jövő mosoly illatát árasztják. Nagymama függőséget okozó desszertje is egy ilyen recept. Amikor lehunyom a szemem, még mindig látom őt – a régi kék tálat, amit kizárólag ehhez a desszerthez használt, a szélei kicsit lepattogzottak, de csillogóan tiszták. Látom, ahogy a fakanállal keveri a túrót, addig veri a tejszínt, amíg apró hullámok nem képződnek, halkan dúdol egy régi dalt, amit rajta kívül senki sem ismert. És látok minket, gyerekeket – türelmetlenül ülünk az asztalnál, tágra nyílt szemekkel, kanállal a kezünkben, és várjuk a jelet: „Oké, most már megkóstolhatod.”

Ez a desszert több volt számunkra, mint egy egyszerű csemege. Egyfajta rituálé. Megnyugvás egy hosszú nap után, jutalom a házi feladat befejezéséért, és egy kis szelet mennyország a vasárnapi sült után. Amikor a nagymama kivette a tálat a hűtőből, csend borult a szobára. Mindenki tudta, hogy a legjobb rész még hátravan. És még akkor is, amikor azt mondta: „Csak egy kis adag”, mindannyian tudtuk, hogy lesz még egy adag.

Nagymama függőséget okozó desszertjének varázsa az egyszerűségében rejlik. Nincsenek bonyolult hozzávalók, nincs modern konyha, nincsenek grammpontos mérlegek. Csak intuíció, türelem és szeretet. Soha nem nevezte „desszertnek”, hanem egyszerűen „az én réteges krémemnek”. Csak sokkal később értettem meg, miért nem maradt soha belőle – mert egyszerűen nem lehetett abbahagyni az evését.

FOLYTASD AZ OLVASD A KÖVETKEZŐ OLDALON